Kocsis Enikő: Lélekbarát

Szerény kis faházam tornácának lépcsőjén üldögélve,

Forró citromfű tea a kezembe, úgy nézek a messzeségbe.

Habár a nyári nap kacagott még pár perce az égen,

Most szürke felhők takarják őt, és esik csendesen.

Eltűnődve az esőt nézve, hátam mögül óvatos lépteket hallok,

Nem moccanok, csak figyelek odabent szívemet hallom,

És mosolyogva nézem a fákat melyek nem messze tőlem állnak,

Miközben lelki barátom a Bolyhos békésen mellém ballagott.

Apró termetű, fényes, korom fekete és puha a szőre,

Ő az én egyetlen igaz, hű lelkitársam földi életemre.

Habár nem értsük egymást, de érzünk szeretettel,

Mert ez a lélek barátság csodája, és bűvössége.

Elég ha ránézek, és ő is rám tekint ártatlan szemeivel,

S olyankor megérzésből már tudom mi járhat a kis fejébe.

A mi barátságunk érdekessége, hogy ritkán látjuk egymást,

Bolyhos egy idős szomszéd cicája, aki két házzal lakik tovább.

Kimondhatatlanul boldog vagyok, amikor őt láthatom,

Mert termetétől függően okos, értelmes cica nagyon.

Bármi bántja lelkem mindig hangosan kimondom jelenlétében,

És mintha ő megértené, egy darabig néz, aztán simul a keblemre.

Mikor beteg hiányolom, s olyankor megyek és meglátogatom,

Annyi kedvességet, bölcsességet, figyelmességet kapok tőle,

Hogy viszonzom igaz lélek barátom önzetlen szeretetét azonnal,

Amikor újból találkozunk, szavak nélkül szemeinkből könny csordul.

Tehát ő az én lelkitársam, aki itt ül mellettem most is halkan,

S mindketten gyönyörködünk az eső áztatta tájban.

Ahogyan elvonulnak a felhők, egymásra tekintünk lassan,

Majd nevetés tör ki belőlem, amikor Bolyhos gondolatát megértem.